Hasonlóan történt ez az egyiptomi heliopoliszi istenek esetében is, akiknek történetét titkos papi könyvekbe jegyezték fel, és akiknek mítosza úton-útfélen visszaköszön a dinasztikus Egyiptom építményeiben és piramisszövegeiben.

E történetek áttanulmányozása során olyan messzi idõkbe repülhetünk, amelyeket az ortodox történészek és egyiptológusok – kevés kivételtõl eltekintve – mereven visszautasítanak, holott a fennmaradt írásos emlékek olyan történelmi tényeket is elénk tárnak, amelyek régészetileg és történetileg is bizonyítottak.

Az elsõ idõk istenei, a héliupoliszi istenek, akiket az egyiptomi mitológia Neteru néven emleget, kivételt jelentenek, hiszen annak ellenére, hogy emléküket megõrizték az ókori hagyományuk, semmilyen bizonyíték sincs arra vonatkozóan, hogy élõ személyek lettek volna. Pedig ha alaposan megismerkedik velük az ember, olyan érzése támad, mintha valódi hús-vér emberekrõl szóló legendát örököltek volna át a századok, pontosabban az évezredek, mert amint azt látni fogjuk, az egyiptomi hagyományok szerint az elsõ idõk istenei több mint 20 000 évvel ezelõtt érkeztek a Nílus termékeny völgyébe, amely túlélte azt a globális katasztrófát, amelyet vízözön néven ismerünk.

Ebben a számunkra hihetetlenül távoli, a régészek és egyiptológusok számára elfogadhatatlan korban, a Zen-tepiben, vagyis az istenek aranykorában a Neteruk kapcsolatban álltak egy távoli földrésszel, amelyre az õsi szövegek Ta-Neteru néven utalnak. Ez a földrész, az istenek országa hihetetlenül messze, az óceánokon túl délen helyezkedett el és onnan csak hajókkal, vagy ami még érdekesebbé teszi számunkra a mítoszt, égi bárkákkal lehetett elérni Egyiptom földjét. Az õsi visszaemlékezések szerint az istenek országában, amely rendkívüli módon hasonlít Atlantiszra, paradicsomi állapotok voltak és ennek köszönhetõen olyan hatalmas gazdagság uralkodott ott, hogy az isteneknek csak a tudományokkal kellett foglalkozniuk. Ha már Atlantisz szóba került, nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a történet, amelyet Platón mûveibõl ismerünk, egyiptomi eredetû, hiszen azt Szolón hozta magával egyiptomi utazásából és Platón csupán feljegyezte. Forrásául feltehetõen Thot könyveinek egyike, a Tehen Könyve, vagyis az Emberek megsemmisítése címû mû szolgálhatott, amelynek egy része napjainkig is fennmaradt I. Széthi fáraó (Kr.e.1306–1290) sírkamrájának falán. Leszögezve tehát az istenek földjérõl érkeztek az elsõ idõk istenei és a Nílus deltájának csúcsán megalapították a napvárost, Héliupoliszt, amelynek egyiptomi elnevezése volt még Innu és Innu Mehret is. Erre a városra a Biblia On néven utal, és itt állt az a szentély, amelyben biztonságba helyezték azt a különös, kúpos, fekete tárgyat, amelyet benben (jelentése égi tárgy) néven ismer a történelem. Ez a titkos tárgy része volt annak a mitikus, tüzes és fényeket kibocsátó repülõ bárkának, az évmilliók égi bárkájának vagy más néven a napbárkának, amellyel az elsõ istenkirály, Ré és társai érkeztek Egyiptomba, hogy létrehozzák a káosz (vízözön) utáni elsõ, magas szintû emberi civilizációt. Érdekessége még a benben kõnek, hogy azt állandóan õrök vigyázták. A szentélyben három õr, míg a szentélyen kívül nyolc õr vigyázta a benben épségét. Õket nevezték Ré isten bárkája evezõseinek.

Ré, aki fiatalon érkezett Egyiptomba, az idõ múlásával igencsak megöregedett. Ezért néha Atumként, vagyis botra támaszkodó szakállas öregemberként ábrázolták. Ennek az öreg Rének remegett a szája és csurgott a nyála. Érdekes, hogy egy isten ennyire emberi tulajdonságokat tudhat magának. Ennek ellenére rendkívüli tudású ember volt és mint minden valamirevaló isten, Ré is olyan misztikus eszközök birtokában volt, amelyeket csak õ tudott használni és amelyek isteni tulajdonságokkal rendelkeztek. Ez olyannyira igaz volt, hogy Ré némely tárgyát a késõbbi héliupoliszi istenek sem tudták már használni. Például Ré szeme mindent látott, ami az országban történt. Koronája különleges fényt bocsátott ki és sugárzott. Volt egy különös aranyládája is, amely feltûnõen hasonlít a bibliai frigyládához, nemcsak tulajdonságát, hanem méreteit illetõen is. Halála után ebben a dobozban helyezték el pálcáját, hajtincsét és arany kobrakígyóval díszített ureuszát, vagyis királyi koronáját. Ré történetének erejét bizonyítja, hogy koronájának másolatát viselték az egyiptomi dinasztikus fáraók is. Volt Rének egy másik érdekes koronája, az úgynevezett atef-korona, amely minduntalan megjelenik az egyiptomi ábrázolásokon, de amelybõl egyetlen fennmaradt példányt sem találtak a régészek.

Ez a korona szintén sugárzó fényt bocsátott ki magából, ráadásul súlyos nyavalyával büntette mindazokat, akik hozzá nem értõen viselték. Ré tehát túlságosan is emberi és technikai eszközöket használó, halandó király volt. A mítosz szerint õ teremtette saját testébõl Sut és Tefnutot, akiket oroszlánként is szoktak ábrázolni. Ez a saját testébõl történõ teremtés napjainkban leginkább genetikai klónozásnak tûnik, hiszen Ré magját kezébe helyezte majd ebbõl megteremtette Sut, a levegõ és a szárazság istenét, és lány ikertestvérét, Tefnutot, a nedvesség istennõjét. Mint tudjuk, a klónozás vagy akár a lombikbébi-programok során is rendkívül gyakori az ikerszülés. Ré tehát ikreket teremtett, akik közül Su lett a trónörökös és így a második istenkirály. Ám míg Ré uralkodása meglehetõsen nyugodt és kiegyensúlyozott volt, addig Su uralmát összeesküvések és konfliktusok zavarták meg. Az uralkodással járó állandó gondok közvetlenül kapcsolatba hozhatók Su megbetegedésével, aki ezért lemondott az uralkodásról fiúgyermeke, Geb javára. Halála egy kilenc napig tartó vihar során következett be, tehát elmondhatjuk, Réhez hasonlóan õ is emberi tulajdonságokkal rendelkezett (betegség) és õ sem volt halhatatlan, ahogy az ember ezt egy istentõl elvárná. Geb, akit a föld isteneként tart számon az egyiptomi mitológia, Su és Tefnut testvérházasságának elsõ gyermeke volt, húga, Nut pedig az ég istennõje.

Persze a harmadik istenkirály, Geb, akit a görögök Kronoszként emlegetnek, uralkodásának is akadnak érdekes eseményei. Õ volt Ré már említett aranyládájának õrzõje. Igen ám, de kíváncsiságtól vezérelve maga elé hozatta Ré ládáját és nyilvánosan felnyittatta azt. Az ezt követõ események leginkább Az elveszett frigyláda fosztogatói címû film utolsó jeleneteire emlékeztetnek. A ládából kékes felhõ emelkedett ki, majd sugarak törtek elõ és sokakat azonnal szénné égettek, halálra sebeztek, megöltek. A nagy istent, Gebet is komolyan megperzselték a tüzes sugarak, és ez vezetett ahhoz, hogy átadja hatalmát négy gyermeke: Ozirisz, Ízisz, Széth és Neptisz közül a legidõsebb fiúnak, Ozirisznek, aki így anyja, Nut legnagyobb örömére Egyiptom negyedik és egyben legismertebb istenkirálya lett.

De mielõtt szót ejtenénk róla, lássuk sorban a testvéreit.

Ízisz Ozirisz húga és egyben a felesége is volt. A régi mítoszok a Szíriusz csillaggal azonosítják, mert tudása kiemelte õt a környezetébõl, mint ahogy a Szíriusz is kiemelkedik a többi csillag közül. Ízisz nemcsak okos és bölcs asszony volt, hanem értett a boszorkánysághoz és a mágiához is. Ha kellett, helyettesítette férjét, Oziriszt a trónon, amíg az utazgatott a világban. Ozirisszal közös gyermekük volt Hórusz, akit a hatodik és egyben az utolsó istenkirályként tartanak számon. Természetesen Izisznek is megvan a maga rejtélye, hiszen egy rövid idõre feltámasztotta halott férjét, Oziriszt, aki testvérgyilkosság áldozata lett. Ozirisz Egyiptom negyedik isteni fáraója volt, akinek a neve, Szah Oriont jelent. Ezért az Orion csillagképpel hozták összefüggésbe. A déli föld ura a piramisszövegek fõistene volt. Tudjuk róla, hogy magas termetû, körszakállas férfi, akit még Nebtemnek, vagyis univerzális mesterembernek is neveztek. Rendkívül sok mindenhez értett. Megszüntette a kannibalizmust és bevezette a földmûvelést, az állattartást, az írást, az építészetet és a zenét. Az örökkévalóság királya, az emberiség jótevõje, a végtelen ura, aki több millió évet utazott életében. Így jellemzik õt a korabeli mítoszok. Szerette a finom borokat, bár senki sem tudja, honnan ered ez a szokása, hiszen õ tanította meg a szõlészetre az egyiptomiakat, tehát mindezek elõtt valahol már meg kellett ismernie a borászatot. Törvénykönyvet alkotott és bevezette az isteni kultuszt, a héliupoliszi kilencek kultuszát. Nagy utazó hírében állt, aki lemondott az uralkodásról, hogy elmehessen más földekre, ahol szintén átadta az embereknek az õsi tudást. Jól nyomon követhetõen Etiópiában, Arábiában és Indiában tûnt fel két útmegnyitója kíséretében. E két útmegnyitó jellegzetes egyiptomi figura volt: Anubisz, aki kutyabõrt viselt és Makedo, aki farkasfejet öltött magára. Amikor visszatért, újból át akarta venni a hatalmat az addig helyette uralkodó feleségétõl, Ízisztõl, de testvére, Széth rátámadt, megölette és feldaraboltatta a holttestét. S bár a testrészeket szétszóratta Egyiptomban, Ízisz összeszedte azokat és a mind a mai napig látható rejtélyes õsi építményben az abüdoszi Ozireionban életrekeltette Oziriszt. Igaz, mindez csak egy rövid ideig tartott, majd Ozirisz meghalt, hogy feltámadjon az Orion csillagképben.

Neki is voltak különös technikai szerkezetei. Például nagyapjától, Rétõl megkapta azt a különös atef-koronát, amelyrõl már szóltunk. Ez a korona felsebezte Ozirisz fejét és csak nehezen gyógyult ki a sugárzó korona okozta gennyes, fekélyes sebekbõl. A déli föld az istenek országának uraként ismerték és az egyiptomiak a Tökéletes megszólítással is illették.

Különös lakóhelye egy jármû – sokak szerint egy hajó – volt, amely a vízen nyugodott, és amelynek élõ kígyókból készült az oldala. Mint láthattuk, õ sem mellõzhette az emberi tulajdonságokat és gyengeségeket, és õ is számos technikai csodát birtokolt.

Széthet, az ötödik istenkirályt, akit görögül Tüphónként ismerhetünk, Hórusz követte a trónon, aki már nem tartozott az elsõ istenek, a Kilencek – Ré, Su, Tefnut, Geb, Nut, Ozirisz, Ízisz, Nepthüsz, Széth – társaságába.

Hórusszal egy új uralkodó csoport, a Hatok – mások nevezik még Heteknek is – korszakába kerülünk. Még õk is istenek voltak, de már korántsem olyan hatalmasok, mint az elsõ idõk istenei. Hórusz és társai – Anubisz, Ptah, Thot – beteljesítették azt a küldetést, amit õseik elkezdtek. Megõrizték és átadták az õsi tudást az egyiptomi népnek.