Sõt, az egymás után felbukkanó újabb és újabb betegségek mintha inkább a rossz térnyerését mutatnák. Ezért a biotechnológiai forradalom, a génmanipulációk, az õssejtkutatás vagy a klónozás vitathatatlan eredményei ellenére mindennapi tapasztalataink arról gyõznek meg bennünket, hogy világunk távolról sem az elképzelhetõ legeslegjobb világ, hanem éppenséggel olyan, amely tele van értelmetlen és irracionális szenvedéssel, fájdalommal és igazságtalansággal.

De ha jóval kevesebb szenvedés lenne is a világon, akkor is húsbavágóan érintene bennünket a kérdés: honnan ered a világban tapasztalható rossz? Természetes okokra vezethetõ vissza? Vagy esetleg Isten teremtette? Ha viszont Isten tényleg olyan jó, amilyennek mondani szokták, akkor hogyan teremthetett rosszat, és miért helyezte azt a világba? Esetleg azért, hogy a szenvedések által megneveljen és az erkölcsi jóság egy magasabb fokára vezessen el bennünket?

Ezeknél az egyébként rendkívül fontos és gyakran el is hangzó kérdéseknél pedig valószínûleg csak egyetlen fontosabb kérdés létezik a világon: meg lehet-e szabadulni a rossztól, vagy pedig bele kell törõdnünk sorsunkba, és meg kell tanulnunk együtt élni a problémáinkkal?

Az antivilág

A bibliai világnézet egyik sajátossága az, hogy a világban jelen lévõ rosszat a személyes Gonosz létezésére vezeti vissza. Ézsaiás próféta szerint eredendõen Lucifernek – a héber szövegben Hélél ben Sáchárnak, tehát „Hajnal fia Ragyogó”-nak – hívták azt a szellemi lényt, aki a gonoszság forrásává és megtestesítõjévé vált. Nem Isten teremtette õt romlott és gonosz lénynek, hanem saját maga vált azzá szabad akaratánál fogva.

Amikor ugyanis Isten különbözõ szellemi lényeket teremtett, hogy megoszthassa velük legbensõbb lényegét, vagyis a szeretetét, és egyfajta szeretetközösséget hozzon létre önmaga és a teremtményei között, akkor Isten egyúttal szabad akarattal is felruházta õket. A szeretetnek ugyanis csak úgy van értelme, ha nem kényszerbõl, hanem szabad akaratból fakad. Ezért Isten nem robotokat teremtett, hanem olyan lényeket, akik rendelkeztek azzal a képességgel, hogy a tõle jövõ szeretetet szabad akaratukból viszonozzák.

Ilyen szabad akarattal rendelkezõ lény volt Lucifer is, akit Isten nem gonosznak teremtett, és nem is predesztinált a rosszra, hanem inkább felruházta rendkívüli bölcsességgel és szépséggel, és legszûkebb udvartartásába helyezte be. Ennélfogva Lucifer saját magától vált gonosszá és minden késõbbi rossz végsõ forrásává, amikor eldöntötte magában, hogy szembefordul Teremtõjével. Az ilyen módon Isten ellenségévé, azaz Sátánná vált angyali fejedelem követõibõl egy Isten országával szembenálló antibirodalmat szervezett.

Erre a lázadásra minden bizonnyal még az ember teremtése elõtti korban került sor, hiszen Ádám és Éva teremtése már nem egy semleges világban valósult meg. Az édenkerti beszámolóból ugyanis az derül ki, hogy a titkos szellemvilágból már kezdettõl fogva gonosz, szatanikus erõk lesték az elsõ emberpár minden lépését, noha maga Ádám és Éva a bûnbeesés elõtt még csupán korlátozott ismeretekkel rendelkezett az õket körülvevõ gonosz szellemvilágról.

A gonosz angyalok is stratégiákat dolgoznak
ki az emberek élete ellenAmint arra Jézus is utalt a farizeusokkal való egyik vitája során, Sátán a vele együtt fellázadt szellemi lényeket erõsen hierarchizált, egységes hadsereggé szervezte. Az irányítása alatt álló gonosz szellemvilág hatalmi rendjének magasabb szintjein olyan szellemi lények tartózkodnak, akik az emberek földi sorsának megtervezéséért felelõsek. õk határozzák meg egy adott korszak szellemi arculatát is azzal, hogy jellegzetes stratégiákat dolgoznak ki az emberek életének megnyomorítására. Némileg olyan ez, ahogyan a második világháború idején tizenöt magas rangú náci vezetõ titokban összegyûlt a Wansee melletti kastélyban, hogy kidolgozzák a végsõ megoldást a zsidók megsemmisítésére.

Az alacsonyabb szinteken valószínûleg olyan köztes szellemi lények tartózkodnak, akik ezeket az általános stratégiákat alkalmazzák az egyes emberek konkrét élethelyzetére, és ismertetik a feladatot a legalacsonyabb szinten lévõ démonokkal.

A démonok természetrajza

Maguk a démonok – vagy más néven gonosz, tisztátalan szellemek – Sátán legalacsonyabb rangú szolgái, akiknek az a feladatuk, hogy a gyakorlatban tegyék tönkre az embereket, és a magasabb rangú szellemi lények által eltervezett tragikus sorsot konkrét tettekkel váltsák valóra az életükben. Tehát, úgymond, õk végzik el a piszkos munkát, és közvetlenül õk a felelõsek a legtöbb olyan szenvedésért, amely felett az emberek minden igyekezetük ellenére sem tudnak úrrá lenni. Jellemzõ tevékenységük a zaklatás, kínzás, kényszerítés, leigázás, beszennyezés, valamint az, hogy különbözõ függõségeket hoznak létre, és megtámadják az emberi testet is.

Sátán parancsát azért sem esik nehezükre teljesíteni, mert amúgy is rettenetes sóvárgás emészti õket az emberi test után. A démonok ugyanis test nélküli szellemi lények, ami alapvetõen megkülönbözteti õket az angyaloktól, akiknek a Biblia szerint van valamilyen testük. Saját testük hiánya miatt a démonok úgy gyötrõdnek, ahogyan például egy alkoholista szenved, ha sokáig nem jut szeszes italhoz. Ezért ellenállhatatlan vágyódást éreznek az emberi test iránt, amit szeretnének megszerezni gonosz céljaik számára, hogy azon keresztül végre kiélhessék romlott és perverz vágyaikat.

Ez a késztetés néha annyira erõs bennük, hogy ha nem tudnak belemenni egy ember testébe, akkor inkább belemennek egy állatnak, például disznónak, kutyának vagy macskának a testébe, mintsem hogy test nélkül maradjanak. Egy alkalommal egy egész disznókonda fulladt bele a Genezáreti-tó vizébe, mivel az emberekbõl a disznókba átment démonok annyira meggyötörték a szerencsétlen állatokat, hogy azok kínjukban belerohantak a tóba: „Miután [Jézus] átért a túlsó partra, a gadaraiak földjére, két démonizált közeledett felé a sírboltokból; dühöngõ õrültek voltak, úgyhogy senki sem tudott közlekedni azon az úton. És lám, ezt kiabálták: »Mi közünk hozzád, Isten Fia?! Azért jöttél ide, hogy a kijelölt idõ elõtt megkínozz minket?!« A távolban egy nagy disznókonda turkált. A démonok könyörögtek neki: »Ha kiûzöl minket, küldj a disznókondába!« »Menjetek!« – mondta nekik Jézus. Azok pedig kimentek, bele a disznókba. Erre az egész konda a meredekrõl a tengerbe rohant, és belefulladt a vízbe.” (Mt 8:28–32)

Jézus szerint a démonok száraz helyeken
tartózkodnakEbbõl a történetbõl és más bibliai beszámolókból is az derül ki, hogy a démonok az emberek világához kötõdnek, és földi helyeken tartózkodnak, szemben a hatalmi rend magasabb szintjein lévõ gonosz angyalokkal, akik Pál apostol szerint a magasságban vannak. Ha azonban valami miatt mégsem tartózkodhatnak emberekben vagy állatokban, akkor Jézus szerint leginkább a víztelen, száraz területeket kedvelik.

A gadarai démonizáltak története azt is jól mutatja, hogy a gyötrõ érzéseket nem valamilyen személytelen erõ vagy betegség idézte elõ, hanem személyiségjegyekkel rendelkezõ láthatatlan lények, akik felhasználták az emberek fizikai adottságait, hangjukat, gesztusaikat, hogy azokon keresztül kifejezzék saját szándékaikat, érzéseiket stb. A démonok tehát személyek, akiknek van akaratuk, érzelmük, intellektusuk, öntudatuk és beszédkészségük is. Még ha az érzelmi világuk rendkívül sivár és egysíkú is, az akaratuk erõsebb az emberekénél, és akibe sikerül belemenniük, azt képesek olyan dolgokra kényszeríteni, amelyeket az illetõ nem szeretne megtenni.

Kiben van démon?

A két gadarai démonizált történetébõl azonban súlyos hiba lenne azt a következtetést levonni, hogy démonok csak antiszociális, dühöngõ õrültekben lehetnek. Az igazság az, hogy az esetek többségében Jézus és a tanítványai olyan emberekbõl ûztek ki démonokat, akik külsõ megjelenésüket tekintve normális, a közösségi életre alkalmas és a társadalom részérõl is megbecsült emberek voltak.

Az elsõ démont például Jézus egy olyan zsinagógai istentiszteleten ûzte ki egy emberbõl, ahol egyébként szigorú elõírásokkal szabályozták, hogy csak olyan emberek vehetnek részt rajta, akik a tisztálkodás és a jó ízlés elemi követelményeinek eleget tettek. Ezért a démonok fõ ismertetõjegye nem feltétlenül a dühöngés vagy az õrjöngés, bár ezek is minden bizonnyal démonikus cselekedetek, hanem inkább az, hogy egy bizonyos területen olyan elnyomást tapasztal az ember, amit minden elhatározása és erõfeszítése ellenére sem tud saját magától leküzdeni.

A démonok általában az emberek bûnei által szerzik meg a jogot arra, hogy leigázzák õket. A Tízparancsolat elsõ két parancsolatával, tehát az idegen istenek imádásával és a bálványimádással kapcsolatos bûnök esetében még az õsök által elkövetett bûnök is jogalapot biztosítanak a démonok számára, hogy az utódok életébe behatoljanak. A bûnön keresztül az emberbe bejutó démonok azután egy bizonyos területen megkötözik az embert, aki a fogságba került területen nem tudja átvenni Isten kegyelmét. Vagy ha esetleg meg is tudja azt ragadni egy rövid, átmeneti idõre, hosszú távon egészen biztosan nem tudja megtartani.

Ezért a démonizált ember még a legjobb esetben is – vagyis ha nem hagyja el magát, hanem minden emberi módon küzd a démonizáltsága ellen – csupán folyamatos bukdácsolásra képes, és az átmeneti enyhülések után újra meg újra visszaesik a problémájába. Ha pedig a démonikus eredetû gyötrés erkölcsi területen jelentkezik, akkor ráadásul még a lelkiismerete is állandóan furdalja az illetõt, és egyre jobban megundorodik saját magától is, mert akarata ellenére újra és újra elköveti ugyanazt a bûnt, amit egyébként erkölcsileg elítél.

Erõs fizikummal és pszichikummal rendelkezõ emberek bizonyos mértékig vissza tudják szorítani és el tudják fojtani az életük egy bizonyos területére nehezedõ démonikus nyomást saját erejüknél fogva is, ez azonban általában csupán korlátozott mértékû és átmeneti jellegû. Többnyire addig tart, amíg egy ember ereje teljében van, és jó fizikai, illetve pszichikai állapotnak örvend. Amikor viszont megöregszik, a környezete azt veszi észre, hogy mondjuk egyre házsártosabbá válik, állandóan zsörtölõdik, és elkezdenek benne megnyilvánulni olyan démonok, akik már valójában fiatal korában belementek, csak akkor még volt hozzá pszichikai ereje, hogy uralkodjon a démonikus indulatain.

Amikor tehát valaki attól szenved, hogy szeretné megváltoztatni a gondolkodásmódját, életmódját, de az akarata fölött egy irreális erõ gyakorol hatalmat, amely arra kényszeríti, hogy olyan dolgot tegyen, amit nem szeretne, akkor valószínûleg démonoktól való szabadulásra van szüksége. Az ilyenfajta kényszerítések mögött ugyanis szinte mindig a Sátánnak ezek az alacsony rangú szolgái állnak. õk azok, akik minden erejükkel megpróbálják kényszerpályára helyezni az emberek életét. És a bûnre csábításon keresztül sajnos nagyon sokszor meg is tudják szerezni az ehhez szükséges jogot. Behatolnak az emberek életébe, megakadályozzák, hogy azzá váljanak, akik szabad állapotukban lehettek volna, a bennük szunnyadó képességeket elnyomják, és elidegenítik õket saját sorsuktól.

Nagyon sok keresztény is pontosan azért kínlódik, gyötrõdik, és azért nem találja a helyét a megtérése után sem, mert még nem szabadult meg a démonoktól. Nem Isten feledkezett meg róla, hanem démonok akadályozzák, hogy Isten országának a jelenléte kiépüljön benne, és ezáltal élvezhesse az új élet minõségét és Isten ellátását. Ezért aki megengedi, hogy gonosz szellemek tartózkodjanak benne, az soha nem lesz százszázalékos keresztény.

Képmutatók titkos élete

A Biblia szerint az utolsó idõkben különösen megnõ a jelentõsége annak, hogy egy keresztény megtûri-e magában a démonokat, vagy sem. Ennek a hátterében elsõsorban az áll, hogy a korszakváltásoknak mindig van egy szellemi terhe, amit csak démonmentes, és ennek következtében jó szellemi állapotban lévõ, erkölcsös emberek képesek elhordozni.

Amikor egy nagyobb üdvtörténeti korszak éppen lezárulófélben van, egy másik pedig kibontakozóban, a láthatatlan szellemvilágban hatalmas mozgolódás támad, és átrendezõdnek a törésvonalak a Sátán birodalma és Isten országa között. Az ilyen folyamatoknak mindig van egy szellemi terhe, amely olyan erõvel nehezedik a világra, hogy a jó és a rossz sokkal markánsabban különül el egymástól, mint a korszakváltás elõtti idõszakban.

A Gatsemáné kert, ahol Jézus virrasztott
szenvedése elõttJól példázza ezt az a korszakváltás is, amely Jézus földi szolgálata idején bontakozott ki, és amelynek akár szimbolikus csúcspontjaként is fölfoghatjuk a Gat-Semáné nevû helyen történt eseményeket. A földet elárasztó démonikus erõk olyan teherrel nehezedtek a Jézussal lévõ tanítványokra, hogy a szellemi életben kezdõknek semmiképpen sem nevezhetõ Péter, János és Jakab minden erõfeszítésük ellenére mély álomba zuhantak, miközben Jézus odaszántan imádkozva még jobb szellemi állapotba került. Talán az sem véletlen, hogy mindez abban a Gat-Semáné nevû parkban történt, amelynek a jelentése Olajtaposó-kert.

Amikor ugyanis Közel-Keleten az olajbogyókat teher alatt kipréselték, a súly hatására elvált egymástól az értéktelen héj, illetve az értékes olaj. Ezzel természetesen távolról sem akarjuk azt sugallni, hogy az említett tanítványok szellemi élete úgy általában értéktelen lett volna, hanem csupán a korszakváltás természetét szeretnénk megvilágítani. Ez a szimbólum ugyanis azt mutatja meg, hogy milyen hatással volt a földön élõ emberekre a szellemvilágban kibontakozó fordulat.

Azonban hasonlóan jellemezhetnénk bármely korszakváltást, amely valaha is lezajlott a történelem során. Ráadásul egyre többen gondolják azt, hogy napjainkban ismét egy nagyobb korszak zárul le a történelemben. Pál apostol az egyik levelében azt állítja, hogy Jézus visszajövetelét egy ilyen szétválási folyamat fogja megelõzni. Ezt a szétválási folyamatot hagyományosan „szakadásnak” szokták fordítani, de talán helyesebb lenne „elpártolásnak” mondani, ugyanis ez a szó jobban megvilágítja az eredeti görög kifejezésnek azt a tartalmát, hogy itt valójában egy szövetség megtörésérõl van szó. Vagyis hogy Istennel a megtérés által egyszer már szövetséget kötött emberek elpártolnak ígéretüktõl: „Ne tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektõl … mintha itt volna már a Krisztusnak ama napja [vagyis a próféták által az Úr napjának is nevezett idõszak, ami az Úr visszajövetelét és az azzal együtt járó súlyos csapásokat foglalja magában] …mert nem jön az el addig, amíg be nem következik elõbb a szakadás.” (2Tessz 2:2–3)

Vagyis Pál apostol azt állítja, hogy az Antikrisztus térnyerését és az Úr visszajövetelét meg fogja elõzni egy olyan idõszak, amelyben számos keresztény szellemi értelemben mély álomba, egyfajta szellemi kómába fog esni, és ki fog sodródni az igazi Egyházból. És ráadásul mindez úgy fog megtörténni, hogy az érintettek nem vesznek észre belõle semmit, hanem úgy gondolják, hogy minden a legnagyobb rendben van velük. Jézus találóan jellemzi életérzésüket: „Gazdag vagyok és meggazdagodtam, és semmire nincs szükségem.” (Jel 3:17)

A démonoktól való szabadulás különös jelentõségét ebben az idõszakban az adja, hogy az elvilágiasodásban és az Istentõl való észrevétlen elidegenedésben jelentkezõ szakadást csak azok a keresztények tudják kivédeni, akik megszabadulnak a démonoktól, és ezáltal az egész hívõ életüket rendkívül mély és szilárd alapokra helyezik.

Ebben az idõszakban nem fog tudni megmaradni az Úrban egy olyan keresztény, aki jár a gyülekezetbe is, ugyanakkor számos szellemi és erkölcsi területen kompromisszumot köt a világgal. Lehet, hogy mondjuk harminc évvel ezelõtt ugyanezekkel a „kis” bûnökkel még benn tudott volna maradni az Egyházban, és tudott volna üdvözülni, de a korszakváltás idõszakában ez nagyon kockázatos vállalkozás. A démonok ugyanis tulajdonképpen kicsépelik az Egyházból a kettõs életû keresztényeket, amit az Úr egy bizonyos idõ után már meg is enged.

Errõl beszélt Jézus is, amikor a saját visszajövetele elõtti idõszakot egy erõteljes szétválási folyamatként jellemezte: „Ne pecsételd be e könyv próféciájának szavait, mert nemsokára itt a kijelölt idõ! Az igazságtalan cselekedjen továbbra is igazságtalanságot, és a szennyes legyen még szennyesebb, az igaz pedig cselekedjen továbbra is igazságot, és aki szent, szentelõdjön meg még jobban! Íme, eljövök hamar, és nálam van a bér, hogy kinek-kinek kiadjam aszerint, amilyen a munkája.” (Jel 22:10–12)

Jézus szerint a visszajövetele elõtti idõben egyes hívõk még szentebbekké válnak, és felkészülnek az elragadtatásra, mások pedig – akiknek volt egy nyilvánosság felé szánt életük és egy titkos, megalkuvó életük is – egyre szennyesebbé válnak. Ez úgy történhet meg, hogy Isten – miután hosszan várakozott rájuk, és számtalanszor szólt a szívükhöz, hogy térjenek meg, de õk nem tértek meg – egy idõ után rájuk hagyja, hogy elmerüljenek a rosszban, és felerõsödjön bennük a bûnös természet.

A gyógyszer

De természetesen Isten is tudja azt, hogy sokan nem azért nem térnek meg, mert nem akarnak, hanem azért, mert nem tudnak, ugyanis az akaratuk fölött démonok gyakorolnak hatalmat. Ezek a démonok akadályozzák meg õket abban, hogy megszentelõdjenek, és Isten országának a jelenléte kiépüljön az életükben. Sõt talán olyan is van, akinek a sok kudarctól már teljesen elpárolgott a hite arra nézve, hogy belõle lehet még valaha „normális keresztény”.

Pedig igenis van megoldás, és nem kell tehetetlenül végignézni, hogy valaki démonok miatt elszakad Istentõl. És nem kell megtanulni együtt élni az irracionális szenvedésekkel, fájdalmakkal és gyötrésekkel. Jézus Krisztus ugyanis a démonoktól is képes megszabadítani bennünket, mert a feltámadása által minden hatalmat megszerzett ahhoz, hogy a démonokat kivesse az életünkbõl.

De mondhatná valaki, hogy Jézus messze van, a démonok pedig túl közel! Nos, erre a Bibliának az a válasza, hogy Jézus neve által tud felszabadulni az életünkben az a hatalom, amely a szabadulásunkhoz szükséges. Az a lényeg, hogy igazán megértsük Jézus nevének a tartalmát. Jézus neve nem egy üres szó csupán, amit, úgymond, illendõ beleilleszteni az imáinkba, hanem ez a név valóságosan hordozza a menny minden erejét. Használata során az ügyünkben Jézus személyesen jár el!

Éppen ezért nem szabad önmagunkra koncentrálni! A szabadulás nem elsõsorban a mi erõnk próbája, hanem Jézus erejéé, amely a neve által szabadul fel ott, ahol hisznek benne. Nem szabad abból kiindulnunk, hogy mi hogyan érezzük magunkat, hanem minden esetben abból kell kiindulnunk, hogy Jézus jó állapotban van, övé minden hatalom, és a neve használatakor személyesen maga a Mester konfrontál a démonokkal!

Péter az Ékes-kapunál nem foglalkozott azzal, hogy a negyven-ötven fokos kánikulában szakadt róla a veríték, és ráadásul nem is ima-összejövetel után volt, hanem még elõtte. Ugyanis tudta, hogy a sánta meggyógyítása nem az õ erejének a próbája. Éppen ezért nem a saját állapotával volt elfoglalva, hanem Jézus nevét helyezte elõtérbe, mivel tisztában volt vele, hogy az nem egy üres szó, hanem nagyon is tartalmas valóság („amim van, azt adom”).

Amikor Pál apostolt Jeruzsálemben a római katonák megkötözték, és már éppen meg akarták korbácsolni, Pál nem a maga erejére támaszkodva úszta meg az ostorcsapásokat, hanem azzal, hogy bejelentette: õ római polgárjoggal rendelkezik. Erre a szóra a római katonák ütésre lendült keze azonnal megállt a levegõben, és Pál apostol megkínzása elmaradt, mert a katonák tisztában voltak azzal, hogy e szó mögött milyen hatalom áll.

Ugyanígy van ez a démonokkal is, amikor valaki hittel alkalmazza velük szemben Jézus nevét. Jézus neve ugyanis a keresztények mennyei polgárjogát hordozza, mindazzal az erõvel együtt, amit a menny képvisel. Ez az erõ pedig sokkal nagyobb, mint Rómáé volt a maga idejében. Ezért nagyon fontos tudatosítanunk, hogy Jézus Krisztusnak adatott minden hatalom a mennyen és a földön, és ennek a hatalomnak a démonok kénytelenek engedni.

A problémákat sokszor az okozza, hogy a keresztények papagáj módjára használják Jézus nevét, és nincs látásuk arról, hogy Jézus az õ neve hittel történõ kimondása esetén személyesen intézkedik ügyükben. Amikor pedig ezt valaki szem elõl téveszti, azonnal elkezd önmagára figyelni, és úgy érzi, hogy a szabadulása a saját erejének a próbája.

Szabadító szolgálatJézus Krisztus a Szent Szellem által ma is meg akar szabadítani bennünket a démonoktól. Ennek elsõ lépése az õszinte bûnbánat, majd a gonosz szellemeket meg kell tagadni, és végül kilélegzés, kifújás által ki kell vetni magunkból. Ennek hatékonyságát tudja növelni, ha van egy szabadulási szolgálatot vezetõ személy, aki Jézus nevében felszólítja a démonokat a távozásra.

A szabadulás során elõfordulhat, hogy egyes démonok távozását heves külsõ reakciók kísérik. Például az érzelmi területet megkötözõ démonok sokszor sírás kíséretében mennek ki. Gyakran elõfordul kiabálás, sikoltozás, ordítozás, rángatózás, köhögés, hányás, köpködés, vagy akár ásítozás is. Lényeges dolog azonban, hogy ilyenkor az ember a várható végeredményre tekintsen, és ne azzal törõdjön, hogy a dolog esetleg nem túl esztétikus. Szokták mondani, hogy a szülés sem éppen esztétikus, de amikor megszületik a baba, az új élet öröme elhomályosítja a megalázó gyötrelmeket.